Orvosi biotechnológia mesterszakon végeztem. Az egyetemem Kutató Kar. Az évfolyamtársaim kétharmada doktori iskolában tanul jelenleg. Én nem szeretnék kutató lenni. Legalábbis nem ezen a szakterületen. De hogy hogyan jutottam el ide? Elmesélem Nektek.
Első tapasztalatok
Én úgy felvételiztem a molekuláris bionika alapszakra, hogy nem akartam kutató lenni. Bár nem sok fogalmam volt arról, hogy mit is csinál a valóságban, inkább csak filmes élményekre támaszkodtam. Az egyetem első évében aztán egyre többet meséltek erről a világról a tanáraim, egyre jobban tetszett és úgy voltam vele, hogy nem szeretnék úgy nemet mondani rá, hogy ki sem próbáltam.
Így aztán rögtön az első év után jelentkeztem gyakornoknak a Magyar Tudományos Akadémia-Természettudományi Kutatóközpontjának Enzimológiai Intézetébe (MTA-TTK-EI). Mivel nem tudtam, hogy milyen laborok léteznek egyáltalán és azokba hogyan kell bekerülni, ezért a tanáraimból “válogattam”. A szerves kémia és a biokémia tanáraimat kérdeztem meg, hogy mehetnék-e abba a laborba dolgozni, ahol ők vannak. A biokémia tanárom szinte azonnal válaszolt, ezért ő “nyert”. Ráadásul az MTA, azért mégiscsak MTA, a lehető megmenőbb hely, a másik hely “csak” a Semmelweis Egyetem lett volna.
Volt rendes interjú, beszélgetés, szerződéskötés és egy tanévre, 9 hónapra felvettek gyakornoknak. A szerződésem legfájóbb pontja “A hallgatót díjazás nem illeti meg.” mondat volt. Bizony ám, nem minden labornak van pénze arra, hogy fizesse a gyakornokokat. Az évfolyamtársaim mesélték, hogy micsoda pénzeket keresnek a diákmunkákkal, én meg minden szabadidőmet a laborban töltöttem kereken 0, azaz nulla magyar forintért, de hát nem is azért mentem, hogy pénz keressek. A tapasztalat kellett nekem. Gyűjtöttem is, ahogy tudtam. Már pár hónap után kaptam egy saját kis projektet, teleírtam 3 füzetet, mindent is megkérdeztem és dolgoztam.
Megtanultam jópár alap feladatot: pipettázás, oldatkészítés, pH-állítás, mosogatás (ennek is megvannak ám a szabályai egy laborban), SDS-gél készítése (ez a fehérjék vizsgálatához kell) és még sok más. Aztán elkezdtem használni az FPLC-gépet, amiről azt kell tudni, hogy nagyon drága és nagyon “érzékeny lelkű” műszer, amivel fehérjemolekulákat lehet vizsgálni. A 9.hónap végére már teljesen otthonosan mozogtam a laborban, mindenkit ismertem, tudtam ki miben jó. Gyűjtöttem a sztorikat a kutatói létről, megismertem a publikációs kényszert, megtudtam, hogy mennyi pénzt lehet itt keresni és hogy nőként mik a kilátások.
Szerettem a csapatot, a témavezetőmet. Egy igazi mentor volt, nem csak szakmailag segített. Előfordult, hogy annyit melóztam bent, hogy már elfogyott a kajám, korgott a gyomrom miközben dolgoztunk és egyszercsak a témavezetőm a cigiszünetéből egy zacskó ropival tért vissza, hogy legyen mit ennem. És hát a TTK tényleg hazai viszonylatban a tudományok fellegvára volt. Tágas terek, okos emberek, “laborszag”, minden megvolt…de nekem mégsem stimmelt valami…
A váltás
És az a valami maga a téma volt. Az immunrendszer egyes fehérjéit kutattuk és ránézésre szuper izgalmas, de engem nem hozott lázba. Untam. Nem éreztem azt a tüzet, amit másokon, a témavezetőmön láttam, amikor a fehérjék szerkezetéről meséltek. Ez a felismerésem egybeesett azzal, amikor az egyetemen elkezdődött a neurobiológia. Na, az lázba hozott! Sokan puffogtak a suliban a neuro miatt, mert angolul tanultuk (volt egy angol félévünk), voltak kis zárthelyi dolgozatok, sok latin szó, szóval elég nehéz tárgy volt. De rám egyszerűen tapadt a tudás. Minden órán bentvoltam, kézzel jegyzeteltem és imádtam az agyat. Végre megéreztem azt a tüzet!
Így hát vettem egy nagy levegőt és elbúcsúztam az MTA-TTK-tól. Nehéz volt, mert igazából az egyetlen okom a váltásra a kíváncsiság volt és a szerelem az agykutatás iránt. Mondták az idősebbek, hogy egy jó témavezető fontosabb, mint maga a téma, de nem érdekelt az óva intés, én menni akartam. Tapasztalni. Hát, nehogy már egyetlen labor után megítéljem az egész kutatói létet?!
Ismét a tanáraimon keresztül jelentkeztem az MTA-Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetbe (KOKI). Jelenleg hazánkban ez az agykutatás egyik legnagyobb központja. Olyan emberek dolgoztak itt, hogy sosem gondoltam volna, hogy valaha egy épületben leszek velük, mint például Freund Tamás. Az ottani első témavezetőm elég matekos vonalon mozgott. Idegsejtek matematikai modellezésével foglalkozott és ehhez nem sok közöm volt. Nem érdekelt, hogy egy sejt mit csinál, jobban érdekeltek a hálózatok. Így aztán 2-3 hónap után egy másik témavezetőhöz kerültem. A felsőbb évesek ismét figyelmeztettek, hogy “ebben a csoportban nem maradnak meg a lányok”, de hát újfent nem hallgattam rájuk. Ugyanmár, nemi diszkrimináció? Pff! Hát, aztán ebből is egy érdekes tapasztalat lett, inkább emberi oldalról…
A mélypont
A hálózatos témavezetőm a KOKI-ban minden volt, csak mentor nem. Ég és föld volt a különbség a TTK-hoz képest. Egyébként maga a hely is elég csalódás volt nekem. Szűk laborok, még szűkebb folyosók, állatszag. Egyáltalán nem volt számomra gondolkodásra inspiráló közeg. De ezen még túllendültem volna, ha legalább a témavezetőm jófej. Ám alig tanított nekem valamit. Elvárta, hogy tudjak mindent, azt szerette volna, ha nincs “gond” velem. Merthogy az, hogy én kérdeztem, hogy bevallottam, hogy ez meg ez nem megy még, nem tanultuk, vagy hogy kértem, hogy segítsen, az neki “gond” volt. Mindig a lehető legkevesebb időt szánta rám, éreztette, hogy csak púp vagyok a hátán. A journal klubra (ez egy olyan csoportgyűlés, ahol megbeszéljük az adott szakterület legfrissebb kutatásait) becsülettel eljártam, de sosem szólított fel, nem is tehettem fel a kérdéseimet. Egy idő után már azt vettem érszre, hogy gyomorgörccsel járok be, de azt gondoltam, hogy biztosan azért, mert még fel kell vennem itt a ritmust.
Kaptam egy nagyobb feladatot, amiből akár szakdolgozat is lehetett volna, ezért már nyáron, mint szakmai gyakorlat elkezdtem vele foglalkozni. Ez egy számítógépes, nem laboros feladat volt. A témavezetőm annyit mondott, hogy csináljam meg, neki mindegy hogyan. Próbáltam pozitívan felfogni a szitut, hogy “hű, de jó, hogy ekkora szabadságot ad, hogy még programnyelvet is én válaszhatok”, de valójában ismét az mutatkozott meg, hogy nem akarja, hogy ott legyek. 6 héten át minden hétköznap, napi 6 órát ültem a gép előtt. Programoztam. Ami sosem ment nekem igazán. Az pörgött a fejemben, hogy “Ez az agykutatás? Hogy egyedül szenvedek a gép előtt?”. Így, hogy volt összehasonlítási alapom éreztem, hogy ez nem oké. De mivel nem vagyok egy feladós típus és hát kellett a tapsztalat nyomtam továbbb. El is készült a feladat, pont úgy, ahogy kérte…Idén már 5 éves lesz ez a sztori, de még mindig kilel a hideg tőle…Amikor nagy büszkén prezentáltam neki, akkor olyanokat mondott nekem, hogy utána elmentem a WC-be sírni. A lényege az volt, hogy mivel “csak” azt csináltam meg, amit ő kért, az nem kreatív munkavégzés. Ezután 2 héttel ki is rúgott. Emailben írt, hogy nem tart igényt a munkámra.
Lelkileg nagyon összetörtem, mert azt éreztem, hogy értéktelen vagyok. Ráadásul közelgett a szakdoga leadási határideje és én ott maradtam téma nélkül. Azt tudni kell, hogy nálunk kutatni kell, mérni kell valamit a szakdogához, nem lehet sima irodalomkutatással elintézni.
Ekkortájt volt a nyári iskola, amit a Varsói Egyetem agykutató doktoranduszai szerveztek, ami pont jókor jött, mert így megtudtam, hogy az agykutatást továbbra is imádom. Elképesztően sokat tanultam ott egy hét alatt, imádtam. Megtanultam magamról azt is, hogy nekem nem való a “gép előtt ülős” munka, hiányzik a labor.
I’m back
Szorított az idő, csak 3 hónapom volt arra, hogy találjak egy új helyet, megcsináljam a méréseket és megírjam a szakdogámat. Két labornak írtam, hogy mehetek-e dolgozni. Az egyik Dr. Falus András intézete volt. Azért választottam a volt immunológia tanáromat, mert tudtam, hogy nagyon kedves és segítőkész és mert volt egy doktori pozíció, ami nagyon tetszett náluk, így gondoltam már most be tudnám dolgozni magam hozzájuk. A másik az MTA-TTK volt és végül ismét őket választottam, ugyanis az idő rövidsége miatt egy olyan hely kellett, amit már ismerek.
Fura volt visszatérni, pláne úgy, hogy tudtam, csak addig maradok, amíg a szakdogám készen nem lesz. Erőltetett menetben dolgoztam. Volt, hogy hajnali 3-kor taxival mentem haza. Volt olyan is, hogy 5-ig bent voltam, elrohantam edzeni, aztán este 9-kor visszamentem a bacikhoz. Sok új technikát megtanultam, még önállóbb lettem, mint azelőtt. Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és még jobban beleláttam a kutatók életébe. Ott szembesültem vele először, hogy nekem totál nem megy a tudományos írásmód, ez volt első löket a Dodó Sapiens felé. 😉 Pipettáztam álmomban is. Heti 4 nap labor, 1 nap suli. Kőkemény 3 hónap volt. De sikerült. Elkészült a munka, a szakdoga, legalábbis annyira, hogy leadható legyen. Az értékelésben nagyon lehúztak, ott megint volt egy mélypont, de helyi viszonylatban, az egyetemen sikere lett a munkámnak.
Mesterszak
A mesterszak alatt az egyetem (PPKE-ITK) Molekuláris biológia laborjában kezdtem dolgozni. Megint fura volt látni, hogy mekkora különbségek vannak labor és labor között. Más elvárások, más munkarend, más hozzállás. A csapat itt szuper volt, főleg diákok, doktoranduszok dolgoztak itt.
Lett megint egy (sőt kettő) mentorom és a témám is jó volt. Végre-végre agykutatás! Az agy egyes fehérjéit vizsgáltuk, nagyon izgalmas…lehetett volna…Megint ott voltam, hogy mint az elején: nem éreztem a tüzet. Pedig már a téma is passzolt az érdeklődésembe. Rájöttem végre, hogy maga a kutatás világa volt az, ami nem vonzott. Kerestem, hogy mégis mi mást tudnék még a kutatásban csinálni és ekkor felcsillant az oktatás lehetősége. Első éves hallgatóknak kellett biokémia gyakorlatot tartanom és nagyon tetszett. Úgy mentem haza, hogy én márpedig egyetemi oktató leszek. Ki is faggattam erről mindenkit, akit lehetett. Ekkor már tudtam, hogy fiatalon szeretnék anyuka lenni, szóval ezirányban is kérdezősködtem. A Semmelweis Egyetemen (a mesterszak a két egyetem közös képzése) egy nő oktatta nekünk a biokémiát, így azt is megtudtam, hogy simán lehet a laborasztalon akár pelenkázni és igazából az oktatás szuper út nőként, mert fix időben van, tudsz menni a gyerekért az oviba. Igen ám, de van egy apróbetűs rész: le kell doktorálni. Persze logikus, de PhD fokozat nélkül nem lehetsz igazi egyetemi tanár.
Kacérkodás a doktorival
Elkezdtem gyűjteni az infókat, tapasztalatokat a doktori iskolákról. A saját egyetemem és a Semmelweis Egyetem iskolái tetszettek a legjobban. Sikerült beszélgetnem egy három gyerekes fiatal doktorandusz anyukával, akitől megtudtam, hogy ha gyerek mellett szeretnék doktorizni, akkor irány a bioinformatika. Ő is otthonról kutatott, programozás, adatfeldolgozás.
Eléggé elkeseredtem, mert 4 év alatt sehogyan sem sikerült megtalálni a helyem a kutatásban és nem sok kedvem volt ahhoz, hogy csak azért menjek doktorira, hogy taníthassak és azért dolgozzak “gép előtt ülőset”, mert nem tudok mást csinálni gyerekkel. Pont jókor jött a várandósságom, amikor halasztottam egy évet és át tudtam gondolni az életemet és a tapasztalataimat. Amíg otthon voltam, az évfolyamtársaim végeztek, lediplomáztak és láttam, hogy milyen egy doktori képzés. Kemény. Nem laza kutatgatás, hanem kőkemény meló, nagyon kevés pénzért. Annak megy ez jól, akiben ott lángol az a bizonyos tűz, hogy fel akarja fedezni a világot és a kutatás az élete.
Úgy tértem vissza az utolsó évemre, hogy adok egy utolsó esélyt a kutatásnak. Az egyetem laborjában teljesítettem a 6 hetes szakmai gyakorlatot (amiért kaptam párezer forintot, juhú!) és kerestem azt a területet, ami informatika, de nem törik bele a bicskám. Az én egérutam az adatbázisok világa lett. Az összes programozási nyelv közül, amit tanultam (C++, Java, Python, R, Matlab, HTML …) az SQL-t utáltam a legkevésbé. Még azt is talán megkockáztatom, hogy szerettem. Nagy előnyöm volt, hogy apukám, mint mérnök informatikus tudott benne segíteni. Az meg pláne, hogy a témavezetőmtől teljes szabadságot kaptam a téma kiválasztásában, de nem úgy, mint a KOKI-ban. Eldönthettem mit kutatok, de az ahhoz szükséges tudást, eszközt biztosították. Így aztán a mesterszakos diplomamunkám egy adatbázis-HTML-számítógépes szimuláció egyveleg volt a skizofrénia molekuláris hátterével megspékelve. Nagyon-nagyon tetszett, hogy ez az egész öltet az én agyszüleményem volt. Ezt is becsülettel, legjobb tudásom szerint megírtam, de egyre jobban halványodott a doktori és az egyetemi oktató lét.
A kegyelemdöfést az államvizsgám adta meg. Rengeteg tanulás, a sok kidolgozástól ínhüvely-gyulladás, éjszakázás után kifogtam egy igen szigorú bizottságot és közepes eredményt kaptam. Két tételt kellett húzni, mindkettőnek örültem. Az egyik, az epigenetika kiválóan ment, mindenre tudtam válaszolni. A másiknál viszont végig sem tudtam mondani, amit kidolgoztam, ehelyett azt éreztem, hogy a gyenge pontjaimat keresi a tanár. A mai napig nem tartom igazságosnak az osztályzatomat. Nem tükrözi a tudásomat. Mindvégig 4,5 feletti átlagom volt a mesterszakon, két hármas (az egyik programozás 😀 ) mellett csak négyeseim és ötöseim voltak. És bizony ezzel a hármassal jól elintéztek. Ugyanis: elúszott a kitűntetéses diplomám. De még a sima ötös is. Persze, jogos kérdés, hogy nem tök mindegy milyen osztályzatot kapsz a diplomádra? Ha az ember lánya a doktorival kacérkodik, akkor nem. Pontot ér a diplomjegy és pontot ér maga vizsga eredménye is. Nem lenne lehetetlen bejutni, de jócskán megnehezítették a dolgomat. Így már le is mondtam róla.
És mostmár látom, hogy a kutatás -legalábbis az én szakmámmal- nem nekem való. Ez az idézet írja le legjobban:
Ezek voltak az én tapasztalataim, szóval egy teljesen szubjektív dolog. Az iparról is tudnék mesélni, de az már egy másik történet. 😉
Tetszett? Szeretnél még hasonló témákról olvasni? Akkor iratkozz fel a hírlevélre ITT!